Hihetetlen, de igaz történet, ami a napokban történt egy késő esti vonaton. Egy munkából hazafele utazó nő, hirtelen rosszul lett, összeesett és kis idő múlva meghal a vonatfülkében.. A videókamera rögzitette a történteket, és tisztán látszik a felvételen, hogy egy 60 év körüli házaspár, akik ugyanabban a fülkében utaztak a nővel, nyugodtan végignézték az esetet és egyszerüen nem tettek semmit. Nem nyújtottak elsősegélyt, nem hívtak segitséget.
A videófelvétel képei még a sokat látott rendőröket is megrázta:
- Mindent pontosan lehet látni a felvételen - meséli egy rendőr - a nő hirtelen rosszul lessz, levegő után kapkod zihálva, aztán egy kis idő mulva összeesik. A házaspár hosszú percekig figyeli a történteket, aztán felállnak, veszik a csomagjaikat és egyszerüen elhagyják a fülkét.
Vajon mennyi bátorság kell ahoz, hogy egy ismeretlen nőt megszóllítsunk egy vonaton? Mennyi bátorság kell ahoz, hogy megkérdezzük egy furcsán viselkedő nőtől, hogy szüksége van-e segitségre? Mennyi bátorság kell ahoz, hogy segítséget hívjunk, ha valakinek arra lenne szüksége?
Szükség van-e egy ilyen tetthez civilkurázsira? Nem, még csak arra sincs szükség! Csak nyitott szemre, egy kis odafigyelésre lenne szükség! A közömbösségünk leküzdésére lenne szükség! És ha nincs is bennünk együttérzés, akkor csak egyszerüen a magától értetődő segitségnyújtás megadására lenne szükség!
A házaspár szó nélkül leszállt a vonatról, és mind aki jól végezte dolgát hazament. A kamera felvételén jól felismerhetőek és már azonositották is őket, a többi már a törvényszék dolga.
De kérdem én, vajon mit fognak mondani a halott nő lányának, amikor az megkérdezi tőlük, hogy minek nem segítettek?
Ez az eset egy nemrég látott dokumentumfilmre emlékeztet engem, ami a mai társadalmunkra jellemző, egyre növekvő, szinte brutális közömbösséget mutatja be. Szeretünk félrenézni, egyszerüen továbbállni, fő, hogy nekünk menjen jól, mit érdekel minket más, hogy él-e vagy hal-e? Mit érdekel minket ha valakit a szemünk előtt agyonvernek, csak nem fogunk beleavatkozni, hogy nekünk is bajunk essék? Hol van ma már a civil kurázsi, ha még egy rosszullétre sem reagálunk, ahol semmiféle veszély nem fenyegeti az épségünket?
Félrenézni nem bátorságot és dícsőséget jelent. A közömbösség gyávaság és aljasság! Mert ilyen esetben semmit sem tenni, az a legrosszabb amit tehetünk.
A mai szeretetet szajkózó,álszent világunkban sokan még nincsenek tisztában vele, hogy a szeretet ellentéte nem a gyülölet, hanem a közöny.
"Vajon hogyan viselkednék én a tettek mezején, amikor be kellene bizonyitanom, ha nem is a szeretetemet, de legalább az emberségemet?"
Mielőtt ódákat zengenénk annak bizonyitására, hogy milyen szeretetteljes emberek vagyunk nem ártana ezen sokunknak elgondolkozni...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.