Szertelen Gerjedelem

Az, hogy mi van előttünk, vagy mögöttünk, eltörpül amellett, ami (még) bennünk van!

HTML

aszir

Download Opera, the fastest and most secure browser

További oldalaim

Watch videos at Vodpod.

PR videóim

Friss topikok

2011.05.18. 16:35 kaposlogisztika

A bálna

Amikor a bálnák elmennek

     

Első rész

 

 


1

 

Nau tekintetével azt a váratlan csillogást kereste, mely a part közelében már jól látszott: a vízpára sugárban tört a magasba, és a nap rá tűző fényében a szivárvány minden színében csillogott.

Nau a hűvös, nedves fűben futott. A parti kavicsok csiklandozták meztelen talpát, és halk kacagása összefonódott a hullámok görgette, gömbölyűre csiszolt kavicsok súrlódó hangjával.

Vad szélnek, zöld fűnek és nedves kavicsnak, magasban szálló felhőnek és végtelen kék égboltnak érezte magát Nau.

S amikor lépte nyomán felröppentek a megriasztott madarak, ürgék és szürkés nyári bundájú hermelinek rebbentek szerte, Nau vidáman, harsányan üdvözölte őket, és az állatok megértették szavát. Sokáig követték tekintetükkel a sudár lánykát, akinek sötét haja szárnyként libegett.

A lány sohasem látta magát a kívülálló szemével, és nem gondolkodott azon, hogy miben különbözik az üregek lakóitól, a sziklákon fészkelőktől és a fűben kúszóktól. Még a komor, fekete sziklákat is olyan elevennek és rokonnak érezte Nau, mint mindent, ami csak körülvette.

Mindazt, amit látott, az eleveneket, a hangot adókat, a rikoltozókat, a néma, de mozgó lényeket és a végtelen nyugalomba dermedteket, mindezeket egyformán nyugodtan és kiegyensúlyozottan szemlélte.

Így volt ez mindaddig, amíg csak észre nem vette ezt a közeledő, magasba törő, a partig hallhatóan sistergő vízsugarat, amíg meg nem látta a tenger hatalmas, csillogó, ruganyos testű óriását: Reut.

A bálna egészen a partig közelített, és a föveny kavicsai megcsikordultak óriási testének súlya alatt. Hatalmas hullámokat vert, amelyek a partra csapódtak, jeges hidegük szinte égette Nau meztelen lábát.

Az első napokban valami visszatartotta a lányt, óvakodott a bálna közelébe menni. Valami hatalmas, parancsoló erő megállította a hullámverés szélén, azon a vonalon, ahol a víz legapróbb rezdülésére is megsemmisültek a kiszáradt rákok, ahol a tenger vizétől sós kéregdarabkák, sőt néha egész fatörzsek hevertek.

Nau a távolból nézte a bálnát, ezt a hatalmas, fekete testet, mely csillogóan verte vissza a nap sugarait, és úgy tűnt fel neki, hogy a fény a bálna belsejéből árad.

Hangos surrogással zúdult a víz a bálna szájába, magával sodorva az apró piros rákok és medúzák tömkelegét, és Reu feje fölött, a szétporló vízcseppekben újból és újból megszületett a szivárvány.

Ez a szivárvány hívta, vonzotta a lányt, arra késztette, hogy átlépjen a néma tiltáson, a láthatatlan küszöbön, amelyet a hullámok sodorta színes kavicsok csíkja jelzett. Szeretett volna a szivárvány közelébe menni, hogy a parányi napot magába záró vízcseppekből legalább egyetlenegy a testére hulljon.

És egy napon Nau olyan közel merészkedett a bálnához, hogy lélegzetének párasugara tetőtől talpig megöntözte.

Váratlanul érte, de mégis minden úgy történt, ahogyan előre elképzelte: a cseppek melegek voltak s csillogók, Nau beburkolózott a nap sugaraiba és egész testében érezte ezt az új, ismeretlen, lágy dédelgetést. Lélegzete elakadt, szédült, mintha a vízen futó felhőárnyékokat sokáig nézte volna a magasból.

A bálna pedig, mintha tudná, mit érez a lány, tovább fürdette őt a napfényben ragyogó párafelhőben. Surrogó szökőkútszerűen záporozó víz lágy cseppeinek simogatásával becézte, dédelgette.

Nau úgy érezte, hogy kis szíve egyre hatalmasabbra nő, szinte már betölti egész testét, alig tud lélegzeni tőle. Vére átforrósodott, átvéve a bálna kilélegzett párafelhőjének melegét. Zavarában mozdulatlanul állt, nem tudta, mit tegyen. Ezelőtt sohasem gondolt arra, hogy mit tesz. Mint a szél, a hullámok, a felhők, a sarjadó fű és a benne megbújó virágok, mint a kis ürgék és a magasban szálló madarak, a tengerben úszó állatok, halak, ő is parányi része volt ennek a hatalmas, élő és halott, csillogó és homályba vesző világnak, amelyet elringatott a tágas égbolt csendje, betakartak a lágy felhők, de amely bömbölni kezdett, ha hirtelenül támadt vihar korbácsolta fel a tenger hullámait, a partra zúdítva tarajait, el akarván érni a füvet, ahol Nau meggémberedett lába rejtőzött.

És most valami rátört, felébresztette gondolatait. Mintha most ébredt volna álmából, és egyszerre meglátná az eget, a kék tengert, a zöld fűvel borított domboldalakat, először hallaná az ürge füttyentését, a sziklák alatt megbúvó madártelep csivitelését, a patak suttogását… Mintha egyszerre csak hirtelen felfedezte volna, hogy a tenger vizének más íze van, mint a patakénak, s hogy a hajnali hűvös levegő eltűnik, amint a tenger fölé emelkedik a nap korongja.

Most, amikor Nau a tundrán futott, ruganyosan ugrált a rugalmas fűcsomókon, hirtelen megtorpant, lehajolt egy kis kék virág fölé, mely olyan volt, mintha az ég egy darabkája hullott volna le a zenitről. A kis kék szirom vékony, zöld száron ringatózott, és Nau szinte hallotta átható, távolba vesző csengését.

A világ hangjai elváltak egymástól, akár a világ tárgyai, és Nau most már megkülönböztette a sziklákhoz csapódó hullámok dörgését, a szél suttogó hangját, amint láthatatlan nagy tenyerével végigsimított a tundra füvén, a lagúna apró hullámainak csobbanását, a köves hegyoldalon lefutó patak vizének csobogását.

Különböző hangon szólaltak meg a madarak és a vadak.

Feketén kiáltozott a fekete varjú; olyan sötét és hideg volt ez a hang, mint a túlsó part mély árnyéka, ahova nem értek el a nap sugarai, és ahol az örök hó pihen, sötéten és öregségtől megroskadtan.

Nyári bundát viselő lompos rókák ugattak, mintha a torkukon megakadt apró halcsontokat akarnák kiköpni. Élesen és áthatóan füttyentgettek az ürgék, szinte hívogatták Naut, hogy kukucskáljon be a kövek védelme alá ásott sötét üregeik nyílásába.

A parti sziklákon fészkelő tengeri madarak kiáltoztak, és amikor megriasztotta őket egy rozsomák, egyszerre röppentek a magasba, rikoltozásuk elnyomott minden más hangot, és ettől a világ egyszerre unalmasan egyhangúvá, szürkévé és érdektelenné vált.

Nau azt is felfedezte, hogy a hangok lehetnek számára kellemesek, de lehetnek olyanok is, amelyektől – úgy érezte – el kell szaladnia, s minél messzebb megbújni valahol. De a patak fölött harsogó reggeli madárhangzavart a végtelenségig elhallgatta volna; ez a bálna felett szivárványszínekben játszó vízpermethez hasonlított, és a madarak csicsergése a közelgő csoda várakozását ébresztette lelkében.

A tundra napról napra ragyogóbb, színesebb ruhát öltött. Nau lábát feketére festették a megbúvó bogyók nedvei. A vén tundrafarkas Nau lábát nyalogatta, és hűséges, bánatos szemét le nem vette a lányról. Érezte, hogy jön a tél, és azt is érezte, hogy halála is közeledik, mert már semmire sem volt jó: a nehéz élet és az idő elkoptatta minden fogát…

Mint mindig, ezen a napon is a nap sugarai ébresztették fel Naut.

Éppen olyan fényesek voltak, de már nem árasztottak olyan átható meleget, mint azelőtt. Ahogy megérintették lehunyt szemét, Nau megérezte intő szavukat, a közeledő rossz idő jelét.

Nau most már teljesen felébredt, és egy marék törpemálnával enyhítette éhségét.

Kifinomult hallása jól érzékelte a tenger hullámverésének megszokott hangját, a patak felett csivitelő madarak zaját, a fű zizegését.

Nau felkerekedett, s elindult a tengerpartra.

A harmat szokatlanul jeges volt. Nau futott, hogy átmelegedjék, és végleg megszabaduljon az alvás bilincsétől. Az ürgék utánafüttyentettek, ijedt fogolymadarak rebbentek fel lépte nyomán, de Nau nem állt meg, valami nyugtalanító öröm előérzete vitte egyre közelebb a parthoz. Máskor a tenger hullámaitól partra vetett utolsó kavicsgörgetegcsíknál Nau felvett néhány szál tengeri vízinövényt, szerény reggelijének folytatásaként. De most még csak nem is lassított futásán.

A partra csapódó hullámok zúgásán keresztül már meghallotta a bálna fellövellő párasugarának sistergését.

A tenger csillogása elvakította, nem tudta jól szemügyre venni a partot.

És ekkor valami szokatlant látott… Azt hitte, talán téved, ez csak a víz csillogásától elvakított szemének csalóka káprázata.

Igen, ott látszott a párasugár, amelyben megtört a nap csillogása, és a bálna is egészen a partnál lebegett a vízben. De minél tovább nézte Nau a tenger óriását, annál áttetszőbbnek tűnt, mintha csak felolvadna a vízcseppek sűrű felhőjében…

Nau pislogott, hogy jobban lássa a bálnát. De nem találta sehol.

És nem látta a szivárványszínekben játszó vízsugarakat sem.

Ehelyett a hullámverés tajtékos szélén egy ember állt.

Egy férfi állt ott, és fókára emlékeztető, csillogó, fekete szemével őt nézte. Nau gyors pillantást vetett a tengerre. Üres. Semmi sem vallott arra, hogy a bálna, amely egy szempillantással ezelőtt még a partnál várakozott, elúszott volna. A hullámverés taraján kis pólingok ringatóztak, hegyes csőrű fejecskéjüket rázogatták. Vándormadarak csapata húzott el alacsonyan a víz fölött.

Nau érezte, milyen hideg veszi körül. A jeges kavicsok szinte égették a lábát, hűvös volt a levegő is, már a nap sugarai sem melegítettek. A férfi egy lépést tett feléje, és Naunak egy szempillantásra úgy tűnt, mintha szivárvány csillant volna meg a válla felett. Majd az arca hirtelen megváltozott – szeme résnyire szűkült, szája egy kissé megnyílt –, és egyszerre valami furcsa melegség áradt belőle, még így a távolból is átmelegítette, hívta, vonzotta, meleg felhőként vette körül a leányt.

Nau is tett egy lépést a férfi felé, és hirtelen úgy érezte, hogy szeretne az ismeretlen melléhez simulni, megbújni nála a hideg elől.

A férfi kézen fogta Naut.

Könnyedén haladt, átlépett az apró tócsákon, átugrott a sebes sodrású kis patakokon, járása a madár röptére emlékeztetett. Nau szinte lobogó hajának szárnyán repült az ismeretlen után.

A reggeli hideg megenyhült, a levegő felmelegedett, és a lány lába úgy égett, mintha nem is a hűvös fűben futna, hanem a nyári napsütéstől átforrósodott homokos folyóparton.

A nap csillogása követte őket végig a lagúna vizének tükrén, a források és kis patakok hullámain, a számtalan tocsogó és tavacska tükrén.

Mi lehet ez?

Eddig sohasem érzett, hatalmas, csak a naphoz hasonlítható öröm. Valami nagy könnyűség az egész testében, valami nyugtalan, édes várakozás, meleg szorítás a keblében attól a gondolattól, hogy itt van mellette az, aki egyesítette magában mindazt, amit ez a nyár hozott: a hatalmas bálna, ez a furcsa melegség, és annak felfedezése, hogy ő más, mint a madarak, a vadak, a fű és a hullámok, az ég és a föld… Mi lehet ez?

Nau és Reu – így nevezte el magában a férfit felkapaszkodtak egy kis dombra, melyet puha, kissé már megsárgult fű borított. A fű alatt kiszáradt világoskék rénszarvas-zuzmó védte vastag párnájával a növényeket az örök fagytól.

A dombok tetejéről eléjük tárult a tenger, valahol a messziségben pihent, tompa hullámverése alig hallatszott idáig.

A férfi megállt, de nem engedte el Nau kezét.

A tenger felé fordult, és a lánnyal együtt nézte a távolba vesző kékséget.

A hullámverés fehér szegélyén túl bálnák hancúroztak. A csapat a part felé tartott, felriasztották a pihenő pólingok csapatát, a szivárványszínű párasugarak beragyogták a hullámokat.

És Reu arcán újból megjelent az a furcsa kifejezés, amely a meleget árasztotta, és óriási, fekete szemében izzó, sárga fény gyúlt.

A férfi megfogta Nau másik kezét is, és magához húzta a lányt. A meleg elviselhetetlenül égetőnek tűnt, de mégis vonzotta. A feje szédült, és Naunak eszébe jutott, amikor egyszer fölkapaszkodott a magas parti sziklákra, és onnan hosszasan nézte a tengert, az elúszó tajtékot, a hullámok váltakozó futását… Akkor is így szédült a feje, és a meredély ugyanígy vonzotta, édes remegést keltve lábában.

De ez más volt, csak távolról emlékeztetett a mélység hívására.

És megint érezte ezt a melegséget, mely gyengéd volt és puha, mint a tenger felőli oldalon a hideg sziklákon élő pehelyrécék puha fészke, amelyet örökké fúj a szél, és átnedvesíti a felcsapódó sós víz fröccsenése.

Reu arca egész közel volt hozzá, és minden pillanatban változott, mint ahogy változik a tundra és a tenger szeles időben, amikor a felhők hol eltakarják, hol feltárják a napot.

A férfiból tengeri szél és vízinövények illata áradt.

Igen, őt várta Nau, őt, aki ilyen közeli, érthető, erős és mégis gyengéd. És minden reggeli nyugtalansága, esti reszketése, amikor a nap alábukott a tengerbe, és az a boldogság, ami elfogta, amikor a férfi bálnaként úszott a part felé, mindez csak előérzete volt ennek a találkozásnak, a boldogság várása volt.

Reu leült a fűbe, és magával vonta Naut is. A lány szédült, úgy tűnt fel neki, mintha körülötte mindent szivárványfelhő vonna be, mintha egész teste alámerült volna a bálna kifújt meleg leheletének vízpárájába, melynek aláhulló vízcseppjei gyengéden, becézőn simogatták.

Nau néha úgy érezte, hogy magasan száll a föld felett, és puha, fehér felhők repítik a könnyű szél nyomába. És ezzel az érzéssel együtt nőtt valami más is: eggyé szeretett volna válni a férfival, és ez a vágy olyan erős volt, hogy szinte fájt.

Nau nem tudta még, hogy ez a legnagyobb asszonyi boldogság, ebből születnek a dalok, a gyengédség és az új élet is…

Nau meghallotta a magasba törő párasugár surrogását, amint a tenger hullámai fölött a levegőbe száll: R-r-re-u! mintha így szólt volna.

– Reu, Reu, Reu – ismételte néhányszor, és kinyitotta a szemét.

Egész közel látta maga előtt Reu arcát, akinek hatalmas, fekete szeme magába itta őt, forró, csillogó sötétje szinte elnyelte.

Nau most már nem érzett se félelmet, se nyugtalanságot. Már tudta, hogy ez hiányzott neki, erre várt. Csak azt nem sejtette, hogy egy olyan férfi alakjában jön el hozzá, aki bálnából változott emberré.

Hirtelen mintha egy lángoló napsugár hatolt volna át egész testén. És az első gondolata ez volt: lehet a fájdalom ilyen örömteli? És máris válaszolt rá, igen, a fájdalomból születhet a legnagyobb, a legkülönösebb öröm, amitől az ember kiáltani szeretne, és forró, boldog könnyeket sírni. A nap sugara át- meg átjárta testét, láthatatlan lángot lobbantott fel benne, s csak azt szerette volna, hogy ez az érzés végtelen sokáig, örökké tartson…

Amikor Nau felocsúdott, az első pillanatban megijedt, hogy talán mindez nem is valóság, talán csak álmodta.

De Reu ott ült mellette, kezében tartotta a lány fekete haját, s egyik tenyeréből a másikba pergette fürtjeit. Elmosolyodott, és arca felragyogott.

Naut nézte, arcát egész közel hajtotta hozzá, orra hegyével megérintette a lány orrát, és ez az érintés megint lángra lobbantotta a bennük szunnyadó tüzet.

– Lehet a fájdalom örömteli?

– A legnagyobb boldogság mindig fájdalomból születik – felelte Reu.

Ezekkel a szavakkal együtt Nau egyszerre megérezte a tenger ismerős illatait: a sós vízpárát, vízinövények, nedves kavics és a parton szétszórtan heverő piros tengeri csillagok illatát.

Alkonyatkor Reu fölkelt a lelapított fűből, és elindult a tenger felé.

Nau mellette ment, szinte repült.

Minél közelebbről hallotta a tenger hullámverését, annál nagyobb nyugtalanság kerítette hatalmába. Életében először nem örült annak, hogy a tengerhez közeledik.

Már itt is van a hullámverés, és a hullámok taraján ringatózó pólingok csapata.

Reu megállt.

A nap korongja a vízbe hullott. A horizonton, ahol az ég a vízzel találkozott, még látszott a nap korongjának felső széle, amelytől egy világos, csillogó ösvény futott a vízen egészen a nedves, kavicsos partig.

Reu rálépett az ösvényre, be a vízbe, és hirtelen ott, ahol eddig egy férfi állt, magasba szökellő párasugár villant fel.

Nau hirtelen a vízbe lépett, de valami hatalmas erő visszalökte a partra.

A bálna pedig egyre messzebbre úszott, és a párasugár hamarosan eltűnt a tengerbe bukó nap utolsó sugaraival együtt.

 

2

 

Amikor a nap a lagúna fölé emelkedett, elérve útjának legmagasabb pontját, Nau lement a partra, és ott állt, amíg a távolban föl nem csillant a szivárvány.

Öröme úgy fokozódott, ahogy a bálna a parthoz közeledett, és lett hangosabb az izgatott fújtatása.

Emberré változva Reu kézen fogta Naut, és együtt haladtak a tundra puha füvén.

Keveset beszéltek. Mindabból, amit meg akartak mondani egymásnak, nagyon sok magától átáradt tekintetükből, érintésükből vagy egyszerűen a hosszú hallgatásuk csendjéből.

Teltek a napok, teli boldogsággal a lélek láthatatlan és szótlan szárnyalásában. De egyszer Nau észrevette, hogy a távoli hegyek fehér hósapkát öltöttek. – Mi ez?

– Ez az, ami más tengerekre fog űzni bennünket válaszolta Reu.

– Tehát elhagysz?

Reu nem felelt.

Találkozásaik minden nappal rövidebbek lettek, mert a nap sietett alábukni a vízbe, megrövidítette égi útját. A levegőben fehér hópelyhek szálldogáltak. A földre, a pocsolyákba, vízzel teli gödrökbe hullva elolvadtak, hideg vízzé lettek.

Barátságtalan lett a föld.

A madarak csapatai délre szálltak, bánatos kiáltásuk bejárta az elnéptelenedett tundrát.

Elhallgatott a patak felett a hangos madárcsivitelés, és a patak vize is elsötétedett, zavarossá lett a gyakori esőktől.

Nau a tundrán bolyongott, feltépte az egérlyukakat, hogy kiszedje belőlük az édesgyökér-darabkákat. Olyan napok is jöttek, amikor nem tudott a tenger partjához közelíteni: óriási hullámok verték a sziklákat, kizúdultak a kavicsos földnyelvre, megpróbálták elérni a magas sziklán álló magányos lányt.

Az ilyen napokon Nau félt, hogy Reu nem jön el.

De Reu mindig eljött.

Becéző ölelésében azonban nyugtalanság és türelmetlenség érződött.

– Mért nem maradsz velem reggelig?

– Mert ha nem térek vissza az utolsó napsugárral, örökre itt maradok a földön – felelte Reu.

– És nem akarsz örökre itt maradni?

– Nem tudom – sóhajtott Reu.

Nem is olyan régen, még tavasszal, amikor fiatal, erős bálnaként ott viháncolt a ruganyos tengervízben, határozottan mondhatta volna, hogy soha semmiért nem cserélné el a tenger szabad világát a kemény földre. De most… Soha még csak nem is sejtette, hogy lehet a világon olyan erő, amely emberré változtatja a bálnát, s ott tartja kint a parton, elfelejteti vele, hogy milyen rettenetes lehet mindörökké a szárazföldön maradni.

Bálnatestvérei óvták. Atyja gyakran mutatta neki a horizonton húzódó fehér csíkot. Minden nappal közelebb jött a parthoz. Ez a hideg fehérség hamarosan megdermeszti, bilincsbe veri a tenger vizét, és elzárja útjukat az éltető levegőre. Már melegebb vizekre költöztek a bálnák legnagyobb ellenségei, a kardszárnyú delfinek, felkerekedtek már a rozmárok, fókák, sőt még a parti sekély vízben nyüzsgő apró kis tengeri élőlények is követték a nagy állatokat. Mind üresebb, mind némább lett az északi tenger partja.

Eljött a nap, amikor a sziklás földnyelv szélén megjelent a jég fehér csíkja, érezhetően árasztva magából a hideget, az éles, csípős fagy szagát. Reu most nem egyedül érkezett. A bálnacsapat a jég szélénél megállt, magasba fújva a hideg homályban jól látható, szétporló párasugarakat. Olyan sokan voltak, hogy a kormoránok ijedten rebbentek fel, és elrepültek.

Reu testvéreinek kíséretében lassan közeledett a parthoz. Azok szinte visszatartották, hogy ne tudja megérinteni a parti kavicsokat. De Reu áttört a tajtékos hullám széléhez, és kilépett a partra:

Nehezen lélegzett, melle, mint a fújtató, úgy járt. – Nau, eljöttem hozzád.

– Örökre?

– Örökre – szólt Reu, s mintha csak erre válaszolnának, tucatnyi fellövellő párasugár emelkedett nagy sistergéssel a levegőbe, megtörve a nap fényét, s minden más hangot elnyomva.

Reu kézen fogta Naut, és magával vitte a tundrára, el a tengerpartról, el haragos bálnatestvéreitől. Sietett minél messzebbre jutni, félt, hogy megváltatja elhatározását, és elmegy bálnanemzetségével messzire, a langyos déli tengerekre, minél távolabbra, a közeledő jégtáblák elől.

Nau és Reu végigment a lagúna zöld partján, messze be a dombok közé, ahol a fű már nem olyan puha; a földön érezni lehetett az örök fagy birodalmának közelségét, mely megbújt a meleg, nyári napsütés elől, a tavalyi fű és a rénszarvas-zuzmó vastag rétege alatt.

A domb alján letelepedtek, és sokáig némán üldögéltek.

Reu szomorú volt, arcán bánat ködfelhője ült, mint az őszi reggeleken.

Nau megérintette ujjával a férfi arcát. Reu összerezzent, és nagyot sóhajtott.

 

 

– Mit fogunk tenni? – kérdezte Nau.

– Élni fogunk – felelte kurtán Reu. – Új életet, igazi hús-vér emberek életét.

 

A hús-vér embereknek sok nehézséget kellett legyűrniük az első téli napokon. Reu földbe vájt kunyhót készített maguknak, föléje a parton összeszedett uszadékfából boltozatot épített. Felülről gyeptéglával, száraz fűvel takarta be. Széthasított rozmárcsontból lándzsát készített magának, és elejtett vele egy rénszarvast. Lenyúzott irháját fekvőhelyükre terítették, hogy megvédjék magukat a földből áramló örök fagy hideg leheletétől.

Nau úgy emlékezett vissza a gondtalan napokra, mint valami régi álomra, ami a valóságban soha nem is volt. Néha úgy tűnt fel neki, hogy Reu sohasem volt bálna, mert sehol sem látta a nyílt tengert, s amerre a szem ellátott, fehér pusztaság terült el, amelyet mindenütt meggörbült jégtorlaszok letört darabjai borítottak, és a jégmező egymásra torlódott rétegei átható hideg fénnyel világítottak. Szél fütyült a jégtáblák között, kitört a partra, és gondosan havat terített mindenre, ami csak ott sötétlett. Neki-nekiveselkedett azt alacsony földkunyhónak, megpróbálta egyenlővé tenni a fehér síksággal. A szél vadul őrjöngött, amikor reggelenként rátalált a földbe vájt fészek fekete nyílására, amelyből az emberek eleven lélegzetének párája emelkedett a magasba.

Bár esténként a fáradtságtői szinte leestek lábukról a földnyelv első lakói, mégis boldogok voltak, s az a nagyszerű és örökké tartó érzés, amely Naut és Reut egyesítette, a le nem nyugvó nyári nap állandóságával és erejével égett lelkükben.

Reu szerencsével vadászott, és jutott szarvasirha nemcsak arra, hogy az ágyukra terítsék, hanem arra is, hogy megvédjék testüket a hidegtől.

Nau szárított szarvasinakból szálat sodort, és kardszárnyú delfin csontjából faragott tűvel összevarrta a kikészített bőröket. Hogy az érdes irhabőr fel ne dörzsölje Reu testét, Nau szűk kis földkunyhójuk padlóján erős lábának kemény sarkával taposta a bőrt.

Lobogott a láng a kőedénykében, mintha egy kis nap költözött volna a nehéz hóréteg alatt megbúvó, földbe vájt otthonukba.

A sötétség mindjobban körülvette őket. A nap keskeny, vörös sávként tűnt elő néha, de Nau és Reu szívében élt a biztos hit, hogy el kell jönnie majd az új, igazi napnak, amely még szebb lesz, mint a tegnapi volt, éppen úgy, amiként minden új reggelen egyre gyönyörűbbnek látták egymást.

A múlt mintha nem is létezett volna számukra, mert a legfontosabb, amitől életük függött: a földkunyhó melege és a kőedénykében pislákoló fény valóságos volt. És ettől a valóságtól függött a holnap.

Gyakorta vad szélviharok dúltak. Levegőbe emelték a vastag hótakarót, és a vizes hótömeg meg a vad szél szinte ledöntötte az embert a lábáról, egészen a földhöz szorította. Ilyen napokon Nau és Reu ki sem mozdult a földkunyhóból. Egyszer csak Nau, miközben a kunyhó tetejére zúduló hó surrogását figyelte, hirtelen valami ütést érzett a szíve alatt.

– Mi van itt? – kérdezte nyugtalanul, s kezét a hasára szorította.

Reu rátette kezét felesége meleg, barna bőrére, köldökének sötét karikájától egy cseppet feljebb.

És megérezte az élet lüktetését.

– Ez az eljövendő új élet! – kiáltotta boldogan. – Ez a mi életünk új hajnala! Ez ő; akiért mi együtt vagyunk!

– Ez az új eljövendő élet – ismételte halkan Nau, önmagát figyelve.

Amikor a hóvihar elcsendesedett, Nau és Reu kiment a szabadba. A távoli hegyek mögül kibukkant a nap.

– Visszatért a meleg forrása!

Örömükben hangosan kiáltoztak, és boldogan néztek egymásra.

A nap még alacsonyan állt, és sugarai vérvörösre festették a havat, egészen a távoli, elmosódott szemhatárig.

Reu különböző szerszámokat készített magának. Nau elnézte férjét, a homlokába hulló haját, és felsejlett benne valami furcsa, semmihez sem hasonlítható, varázslatos dolog, amely egyszer, valamikor vele történt meg, álmában, avagy talán ébren. Igazán bálna lett volna Reu?

Hajnalban Reu kiment a tenger jegére.

Nau türelmetlenül várta haza. Figyelte a jégtorlaszokat. Néha úgy tűnt fel, mintha a nyílt tengert látná, a zöld hullámokat, a szivárványszínben csillogó párasugarakat a távolban. Mi lehet ez? A szíve szaporán vert, keblét nyugtalanság szorította el, s olyan melege lett, hogy hátravetette szarvasbőr ingének csuklyáját.

Reu zsákmánnyal tért haza, és Nau egyszerre elfelejtette minden furcsa gondolatát, látomását, elfoglalta a zsákmány feldolgozása, az étel elkészítése.

A nap elszakadt a távoli hegycsúcsoktól, és felúszott az égre.

Egyszer csak Reu meglátta, hogy egy hatalmas jégtorlasz déli oldalán szemmel szinte alig kivehető, cseppnyi kis jégcsapok lógnak.

Ismerős madárdal ébresztette fel Naut. Hirtelenében nem is tudta, szívében szól-e ez a dal, vagy kint, a földkunyhó előtt.

Szürkés hósármány ugrándozott vékony, fázós lábacskáin, hangosan csivitelt, miközben az ételmaradékot csipegette. Kis fejét forgatta, és apró, élénk szemével huncutul tekingetett Naura, mintha csak köszönteni akarná a Nagy Fény idejének megérkezése alkalmából.

Nau láthatóan elnehezedett, meghízott. Nehezen cipelte nagy hasát.

A meleggel együtt kövér fókák érkeztek a parti rianásokhoz. Kikapaszkodtak napfürdőzni, s itt érte utol őket Reu. Néha sikerült több fókát is elejtenie egy nap alatt, ilyenkor aztán sokáig otthon maradt, javítgatta hajlékukat, melyet a kegyetlen téli szelek megtépáztak.

Nau és Reu kiült a napos oldalra, ahol már elolvadt a hó, és a jövőről beszélgettek.

– Eljön az idő – mondotta elgondolkozva Reu –, más kunyhók is állnak majd a mi otthonunk mellett, s az emberi nemzetség, melynek mi vagyunk a megalapítói, benépesíti majd a tenger partját. Tágas világ ez, a tengerben nyüzsögnek az állatok, a tundrán szarvasok futkosnak, élhetünk, és várhatjuk az örömöket, amelyet a holnap nyújt majd nekünk.

– Milyen jólesik érezni is, és gondolni is, hogy mi lesz – folytatta Nau. – Amikor a jövőbe nézel, úgy szédülsz, mintha a magasból néznél lefelé.

A lagúnában elolvadt a hó, s a víz felszíne olyan sima lett, mint a nyirkosságtól lelapult rénszarvasbunda.

Egy alkalommal, amikor Reu hazatért a hegyről, ahonnan a közeledő szarvascsordát figyelte, izgatottan mesélte:

– Láttam a nyílt tengert.

– A nyílt tengert? – visszhangozta nyugtalanul Nau.

– A jég megrepedezett, és óriás madárcsapatok szállnak a megnyíló vízhez a mi földnyelvünkön át.

– Honnan jön ez a sok élőlény a mi földünkre? – kérdezte Nau.

– Bizonyára valahol van más föld is – vélekedett Reu. – És az is lehetséges, hogy ilyen lények, mint mi, élnek még valahol, csak egyelőre nem tudunk róluk, mert még nem találkoztunk velük.

Langyos zivatar ébresztette a földkunyhó lakóit.

Amikor kimentek a szabadba, meglátták, hogy a lagúna jégpáncéljából csak néhány darabka maradt meg, amelyeket az áradat a szoros torkolata felé sodort. És kint a tenger jégtől szabad vizét már a kunyhó ajtajából is látni lehetett, és annak már szinte elfelejtett illata újból orrcimpájukat csiklandozta, nyugtalan vágyakat keltett szívükben.

Reu szarvasinakból hálót készített, és egy rugalmas ágból hajlított karikához erősítette. Felkapaszkodott a part menti sziklákra, és a hálóval piros csőrű lundákat fogott.

Már az utolsó jégdarabkák is elhagyták a lagúnát. Naut megfoghatatlanul egyre erősebben vonzotta a víz, akár naphosszat elüldögélt volna a parton, elnézte a sima víztükröt, figyelte a halászó kövér kárókatonákat, az áttetsző vízben nyüzsgő szürke botos kölöntéket, a köves meder aljához simuló apró, kis halakat.

Kora reggel történt, amikor a nap már a félsziget fölött állt, és a tundra dombjai fölött húzódó hosszú útjára készült.

Nau lement a part menti kis tisztásra, oda, ahová a hegyekből lefutó kis patak torkolatánál üdén csillog a fű.

Kiáltására odaszaladt hozzá Reu.

– Vigyél közelebb a vízhez – kérte Nau.

A kis bálnafiókák akkor születtek meg, amikor Nau lába a lagúna vizéhez ért. Az újszülöttek vidáman elúsztak, magasba fújva lélegzetük vízpáráját.

Nau Reu felé fordította arcát, és boldogan mosolygott.

– Örülök, hogy rád hasonlítanak.

Nau a lagúnába gázolt, tejtől feszülő melléig ért a víz. A bálnafiókák hozzáúsztak, cuppogva szopni kezdtek, puha, vastag szájukkal érintve mellbimbóját. Megnyíló szájukban rózsásan csillogott a puha, szinte pelyhesnek tűnő, alig kinőtt szila.

 

3

 

Reu a törékeny jégkaréjon fókára vadászott.

Nau jóformán el sem távolodott a parttól, gyermekeivel foglalkozott, akik szépen növekedtek, erősödtek, és néha már kimerészkedtek a lagúna közepére, a mély vízbe is.

Ilyenkor Nau nyugtalanul szólítgatta őket apjuk nevén:

– Reu! Reu! Reu!

A kis bálnafiókák magasra fújva a párasugarat, sietve hozzáúsztak, puha ajkukkal megbökték mellét, és mohón szívták magukba a zsíros anyatejet.

Esténként, amikor a nap elhagyta a szárazföldet, s a tenger fölé húzódott, hogy hosszú napi útja után megfürödjön a hűvös habokban, megjött apjuk is, és játszott velük. Tarka kavicsokat dobott jó messzire a vízbe, a fiókák utánuk vetették magukat, kikeresték őket a lagúna mélyéről.

Vidám zaj verte fel a lagúna csendjét: csobbant a víz, süvített, sistergett a kis bálnák levegőbe fújt párasugara, mindez és Reu és Nau kiáltásai egybeolvadtak a patak fölött csivitelő madarak hangjával, a fürgén úszó kis bálnák elől menekülő kárókatonák szárnyának csattogásával. A buckákon hátsó lábukon üldögéltek az ürgék, és helyeslően füttyentgettek.

Napnyugtával a bálnafiak aludni tértek, szüleik pedig a földre terített szarvasirhán közvetlenül a parton tértek nyugovóra.

Éjszakánként Nau gyakran felébredt, feszülten figyelte a víz csobbanását, hogy meghallja gyermekeinek álmos szuszogását. Tágra nyílt szemmel nézte a világos eget, melyen még nem látszottak csillagok: majd akkor gyulladnak ki, ha rövidülnek a nappalok. Amint így álmatlanul feküdt, Nau érezte, hogy ő maga a könnyű szellő, mely lassan libeg az álmos füvek és virágok fölött, a leszakadt part meredélyénél csobbanó hullámok fölött, hogy egy kis része a köves partnak, amelynél a jeges óceán vize hömpölyög, s ő a felhő is, ott a sápadt hold hegyes sarlójánál. Minden ő volt, ami körülvette, az egész hatalmas világ, amely betöltötte a látható tért. Jól tudta, ha elérkezik a hajnal, amikor a nap sugarai beragyogják a földnyelv vizes szikláit, átugranak a kavicsos földnyelvre, és megcsillannak a lagúna fodrozódó vizén, mindez eltűnik. Újból más lénnyé lesz, amely már különbözik a környező világtól. Minden erejét meg kell majd feszítenie, hogy megértse, ugyan mit akarhat az öreg varjú, ott az idők során szelektől kifehéredett, simára csiszolt rozmárkoponyán állva. El kell majd gondolkoznia, hogy rájöjjön, ugyan miről szól a hósármányok dala, és mit jelent az ürgék füttye. Mindez töprengésre késztette, nyugtalanságot keltett benne. A nappalokkal törtek rá azok a nehéz gondolatok, hogy a bálnafiak, a gyerekei, akik az ő és Reu húsából-véréből születtek, mégiscsak bálnák, s nem tudnak kilépni a partra, hogy bemenjenek a szülői házba…

Naut csak az a halvány remény vigasztalta, hogy idővel talán a bálnafiak is emberré válnak, éppúgy, mint Reu.

Olykor szerette volna megosztani nyugtalanító gondolatait Reuval is, de az – úgy tetszett –, nem lát különbséget ő maga és a bálnafiak közt. Talán eszébe se ötlött, hogy a gyerekek nem hozzá hasonlító lények. Talán azért, mert Reu emberalakot öltött bálna volt…

Reu kora hajnaltól késő estig nem pihent.

Még tavasszal megszigonyozott a jégtáblán néhány rozmárt, és megmutatta Naunak, hogyan kell megtisztogatni a bőrt, hogy vékony és rugalmas legyen. Ezeket a nyersbőröket sokáig a lagúna sekély vizében tartotta, s amíg a bőrök áztak, uszadékfákat gyűjtött, egyforma, jó nagy ágakat válogatott össze. Naunak úgy tetszett, mintha Reu valami sosem látott, gigantikus halcsontvázat építene. Kiélesített kőkésekkel faragta, csiszolta a fákat, gömbölyű csontdarabkákkal átfúrta, majd a szakállas fóka bőréből készült szíjjal szorosan összefűzte őket. Amikor mindez elkészült, kiemelte a vízből a rozmárbőröket, és ráfeszítette a fa csontvázra.

– Ezzel a kajakkal – magyarázta Reu – messzire eltávolodhatunk majd a parttól.

Az első utat a lagúnán tették meg.

A víz rugalmasan verte a csónak alját, hangosan dübörgött, a szél dagasztotta az elvékonyított fókairhából varrt vitorlát, és a kajak repült a lagúnán. A bálnafiak mögöttük úsztak, vidáman ki-kiugrándoztak a vízből, igyekeztek magasba törő párasugarakkal lefröcskölni szüleiket.

A kajak a kavicsos földnyelv mentén a lagúnát a nyílt tengerrel összekötő szoros felé haladt.

Nau vidáman szólítgatta a gyerekeket, úgy érezte, hogy azok válaszolnak, kedvesen csacsognak hozzá, vele együtt örülnek apjuk ügyességének.

Reu büszkén, hogy ilyen csodálatos dolgot készített, erős, harsány, a fülnek kellemes kiáltásokat hallatott. A kövér kárókatonák kelletlenül nyitottak utat neki, sokáig verdestek szárnyukkal, hogy a víz fölé emelkedjenek, a sirályok nyugtalan kiáltásokkal húztak el a kajak felett, a fókák kidugták fejüket a vízből, utánuk néztek, szerették volna megérteni, miféle, sosem látott csodaszörny jelent meg birodalmukban.

– Közelebb kerültünk a gyerekekhez – szólt boldogan Nau, amikor visszatértek, és a partra húzták a kajakot.

– Holnap kimegyünk a nyílt tengerre – jelentette ki Reu.

A tenger gyengéden fogadta a kajakot. Nau érezte, milyen erős, hatalmas ez a tenger, milyen óriásiak a partnál oly jelentéktelennek tűnő hullámok. Könnyedén vitték hatalmas hátukon a kis bőrkajakot. Erős, egyenletes szél duzzasztotta a vitorlát, és a víz vidáman csobogott a parttól távolodó kajak oldalán.

Nau ránézett Reura, és elámult. Soha nem látta még arcán ezt a kifejezést. Mintha egybeolvadt volna a kajakkal, egyetlen lénnyé váltak. Minden hullámcsapás, a szél minden lökése visszatükröződött benne. Mikor a kajak felröppent a hullám tetejére, Reu valahogy olyan furcsán lélegzett, mintha egy bálna fújná ki párasugarát. A szél a haját borzolta, körülcirógatta az erőlködéstől megfeszült arcát, és tágra nyílt szeméből könnyet facsart.

Aztán Reu harsányan, elnyújtottan kiáltotta:

 

Szél, szél, erős szél,

Tengervízbe kevert por

Hatalmas hátadra vedd

Bőrcsónakom, s felemeld

Vízi családom útjára,

Hogy láthassam őket,

S megtudhassák, mily nagy erő

A természet, amely bálnát

Emberré, életté vált át,

Újat teremt, sose-voltat

A világon.

 

Naut akaratlanul is magával ragadta a ritmikus kiáltások bűvölete, és egyszer csak azt vette észre, hogy ő is együtt kiált Reuval, és az embernek ez a most született dala együtt cseng a vitorlához csapódó szél hangjával.

Már régen eltűnt szemük elől a kavicsos földnyelv, és a zöld fűvel borított sziklás kiugrók, amelyek közelről a zuzmóktól s moháktól színesnek látszottak, most kékes színben játszanak, a távolság elmosta körvonalaikat, lekicsinyítette méreteiket. Hatalmas víztükör választotta el a bőrcsónakot a földtől, és ez nyugtalanította, új erővel töltötte el Reut.

Ekkor Naut hirtelen félelem fogta el.

A szilárd, biztos föld valahol a távolban húzódott. Sehol sem látszott a kis kunyhó.

– Hová úszunk? – kérdezte Nau.

Reu félbeszakította az éneket, és a dal utolsó hangjai elszálltak a vitorla fölött, elvegyültek a zöld hullámok sistergésével.

Reu arca elváltozott, mintha felhő vonta volna be, és csendesen válaszolta:

– Nem tudom.

Lekuporodott a csónak fenekére, a sűrűn egymás mellé kötözött ágakra, amelyre a rozmárbőrt feszítette.

– Régmúlt idők jutottak eszembe – folytatta. Fiatal és kíváncsi voltam, gyakran elhagytam az enyéimet. Messzire eltávolodtam, úgy éreztem, egy vagyok a tengerrel, széllel és a kék éggel. Sokszor intettek óvatosságra. De én nem hallgattam az idősebbekre. Egyszer kardszárnyú delfinek támadtak rám. Vadul, dühödten és sokáig üldöztek, megpróbáltak a partnak szorítani. Sikerült elmenekülnöm, és utolértem a csapatot. Egy más alkalommal úszó jégtáblák közé kerültem, alig sikerült kivergődnöm közülük, egész testemet véresre tépték, sebezték… És ma, ahogy kijöttünk a nyílt tengerre, újból fiatalnak és erőtől duzzadónak éreztem magam.

Reu a part felé fordította a csónakot.

Amikor vékony csíkként kibontakozott előttük a földnyelv, a csónak mellett hirtelen magasba tört egy bálna párasugara, és a mélyből egy bálna feje bukkant elő.

– Ez a testvérem! – kiáltotta boldogan Reu. Nézd csak, Nau, ott is egy! Meg itt mögöttünk egy másik! Eljöttek hozzám! Nau, örülnek, hogy találkoztak velünk!

A bálnák óvatosan megközelítették a bőrrel bevont kis kajakot, előrelökték, új sebességet adva neki. Nau úgy látta, mintha kitátott, sűrű bálnaszilával teli szájjal mosolyognának rájuk.

Reu egyenesen állt a csónakban, és boldogan nézte testvéreit.

– Milyen kár, hogy nem értik az emberi beszédet – mondta Nau.

– Értik – válaszolta Reu. – Csak nem tudnak beszélni. Hogy beszélni tudjanak, emberré kell válok, földi asszonyt kell megszeretni, mint ahogy ez velem történt… Ezt anyám mondotta nekem, amikor megtudta, hogy miért igyekszem a parthoz, és miért csak oly későn térek vissza a csapathoz. És még azt is mondotta: mindazok, akik itt a parton élnek, olyan bálnáktól születtek, akiket emberré változtatott a szerelem…

– Tehát nem vagyunk egyedül itt a parton? – kérdezte Nau.

– Talán nem – felelte Reu.

– De hát akkor én miért szültem bálnafiakat?

– Mert én bálna vagyok – válaszolta Reu, és mintha csak visszhangozni akarnák szavait, a csónakot követő testvérei elrugaszkodtak, majdnem egész testük hosszában kiugrottak a vízből.

A felcsapódó víz majdnem elnyelte a bőrkajakot, de Reu csak nevetett, és harsányan, boldogan kiáltozott valamit testvéreinek.

Vele együtt örült Nau is, és amilyen mértékben közeledtek a parthoz, és kezdték látni a hullámok tajtékos szegélyét, úgy nyerte vissza nyugalmát.

Reu a lagúnát a tengerrel összekötő kis szoros felé irányította kajakját.

A zátony mögött, a sekélyesben a gyerekek már várták a bőrcsónakot, két oldala mellé húzódtak, úgy kísérték, amíg a szorosból befelé úszott a zöldellő tundra partja mellett.

Alkonyatkor Nau megetette a gyerekeket, s azok kiúsztak a lagúna közepére, ahol az éjszakát tölteni szokták.

Vacsora közben megszólalt Reu:

– A testvéreim megismertek. Látták, hogy hű maradtam a tengerhez.

 

-->

Szólj hozzá!

Címkék: érdekes újdonság világ bálna fontos érdekességek kaposlogisztika szertelen gerjedelem blogblogja


A bejegyzés trackback címe:

https://kaposlogisztika.blog.hu/api/trackback/id/tr102914205

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.